Veleméri Sindümúzeum
A világ legnagyobb kismúzeuma.
A veleméri Sindümúzeum a világ legnagyobb kismúzeuma. Az alapterülete zsebkendőnyi, a tudományos mondanivalója alapján azonban (reméljük, hogy ezt az értékelést a látogató az alább következők alapján alátámasztottnak tekinti) nagynak ítélhető.
Világviszonylatban is egyedülálló eredményeket értünk el az Őrség jelkincsének feltárását, megértését és közzétételét célzó legfontosabb működési területünkön. E mellett a paraszti kultúra néhány egyéb tárgyát is bemutatjuk, különös tekintettel a népi fazekasság jeleket hordozó, vagy más ok miatt érdekes alkotásaira.
Az egyik sajátos népművészeti ágról, a házilag égetett tetőcserepeken (sindükön) alkalmazott, esetenként ősvallási eredetű jelkincsről alig szerzett még tudomást a néprajztudomány. A körmendi múzeum 7 mintás cserepét leszámítva (amelyek között az 1800-as évek elejéről származó példány is van) tudtommal a közgyűjteményekben nincs hasonló, s Nagy Zoltán cikkein kívül a szakirodalomban sem hagytak még nyomot.
A rajzos sindük lelőhelye
1996 nyarán, majd azt követően az Írástörténeti Kutatóintézet által évente szervezett nyári néprajzi táborok alkalmával végzett kutatások során több különleges példányukra bukkantam az Őrségben.
A házilagosan égetett cserepek elsősorban a néhány, még megmaradt boronaházat fedik. Ezeket a házakat mostanában emészti el az idő a cserepeikkel együtt.
Hasonló cserepekről tettek említést az elcsatolt Muravidék néhány közeli településén is, ahol azonban a jobb gazdasági lehetőségek miatt már korábban felváltotta őket a gyári cserép.
Egyetlen adat utal arra, hogy a jeles cserepek divatja valaha az egész magyar nyelvterületen el volt terjedve. A székelydályai templom utóbbi években zajlott felújításakor – mint arról Medve Sándor egy beszélgetésünk során beszámolt – újra cserélték a templom 4-500 éves tetőcserepeit is, amelyeken virágra emlékeztető ábrák voltak. Sajnos, nincs tudomásom arról, hogy ezekből a régi székelydályai cserepekből akár egyet is megmentettek volna.
A Szlovéniához csatolt őrségi falvakban ma is emlékeznek mintás cserepekre, de ilyet már nem tudtak mutatni. Ezek díszítése csupán egy X volt. Ahol került pénz a tető megújítására, ott csak az emléke maradt e sajátos művészetnek. A régi sindüt kidobták, tókák gödrének feltöltésére, földutak javítására használták fel. Veleméren, valamint a szomszédos Szentgyörgyvölgyön és Gödörházán még találhattam néhány mintás cserepet. Azonban a gödörházi példányok is Velemérről kerültek oda a tulajdonos emlékezete szerint.
A rajzos sindük kora
A veleméri és környéki sindük némelyike 1920-as és 30-as évszámokat hordoz. Ezek azonban a profán minták közé tartoznak, azaz az archaikusabb minták lehetnek korábbiak is.
Egy tetőátrakással foglalkozó szentgyörgyvölgyi mesterember szerint van olyan jól égetett cserépkészlet a környéken, amelyik már a harmadik házat szolgálja, s ez alapján két-háromszáz évesre becsülte a legöregebb cserepeket. Kérdés, hogy mennyire hiteles ez a fajta számítás?
A megbízhatóságát támogatná, hogy a népi emlékezet esetenként meglepően régi, építkezéssel kapcsolatos adatokat őriz. A nyolcvan éves szomszédasszonyom ma is tudja, hogy a száz éves házát annak idején 40 000 téglából építették; hogy a téglapajta építési költségeinek legnagyobb tétele a fugázás volt (nyilván a hozzá felhasznált jobb minőségű anyag és a szakmunka igénybevétele miatt); s hogy a falábakon álló pajtáján a cserepeket utoljára 1912-ben rakták át.
Az említett két-háromszáz év a néprajzosok szerint igen korai időpont lenne, mert a \szalmatetőt az ismereteik szerint csak az 1800-as évek végén váltotta fel a cseréptető divatja Körmenden is. Feltételezik, hogy előbb a városokban terjedt el ez a divat, s csak azt követően jelent meg a falvakban. Lehetségesnek kell tartanunk ugyanakkor, hogy a tető anyagának szalmáról és zsindelyről cserépre való váltása az ország különböző területein nem egyszerre történt. Néhány cseréppel fedett épület (közöttük falusi templom) évszázadokkal korábban is volt már Magyarországon; s az ismert fazekasközpontokban, mint amilyen Velemér is volt a közelmúltig, hamarabb megjelenhettek a rajzos tetőcserepek.
A rajzos sindük jelenségéből az ősvallási eredetű minták a legkorábbiak. Ez a jelkincs – a párhuzamok és a mondanivaló alapján – több ezer éves.
Miért az Őrségben maradtak meg a rajzos sindük?
A rajzos sindük hagyománya nyilvánvalóan nem lehet korábbi, mint a tetőcserép alkalmazásának divatja. Előzőleg e jelek más tárgyakon (például fazekasedényeken, hímzéseken, tojásmintákon) szerepelhettek. A jeles tetőcserepek előfutárának tekinthetjük például a honfoglaláskori fenékbélyeges edényeket is. Ez a mintázási hajlandóság a jelkészlet folyamatosan alkalmazása miatt maradt meg Veleméren, az évezredes fazekasközpontban.
A cserepek kép- és formavilága, technikai színvonala is gyakorlott művészre vall: agyagművességben jártas parasztemberek (helyi szóhasználattal: gerencsérek) készítették őket. A veleméri gerencsér-hagyományok segítették ennek az időtálló tetőfedési eljárásnak a meghonosodását a Belső Őrség falvaiban, s ugyanezen ok miatt maradt fenn a rajzos sindü is napjainkig.
Ma is van olyan idős parasztember, aki még emlékszik a sindüvetés gyakorlatára; sőt az építőanyag-árak emelkedése újra felvetette a házi cserépkészítés gondolatát. A környéken ehhez ma is adott a jó minőségű agyag, az égetéshez szükséges tüzifa és a technológia ismerete.
A rajzos sindük megmaradásához hozzájárult a határsáv intézménye is, amely az 1900-as évek második felében megállította az Őrség gazdasági-kulturális fejlődését. A bekövetkező általános elszegényedés miatt a régi tetők kicserélése halasztódott, s a rajzos sindük néhány évtizedes haladékot kaptak a sorstól.
A sindük mintakincse
Az archaikusabb darabokon rovásjel-párhuzamokkal rendelkező szimbolikus rajzok vannak, de nincs évszám és a készítő neve sem fért el rajtuk. Az alkotó számára szentségtörésnek tűnhetett saját nevének megörökítése a vallásos jelentőségű ábrázoláson. Ha mégis feljegyezték a nevüket, akkor e célra külön cserepeket használhattak, de ezt is a vélhetően későbbi cserepeken. Az újabb stílusúnak tűnő cserepeken ugyanis évszámok, nevek, kezdőbetűk, feliratok, vagy a naponta elkészített cserepek darabszámai jelennek meg.
Az egyik sindün a környék népművészetének egyetlen emberábrázolása található.
A minták a cserép alsó, padlás felől látható részére kerültek. Csupán egy sindüminta került a hódfarkú cserép felső oldalára, amelyik tehát a felhők felé fordul s inkább csak az égből látható. Egyszerű mintája a székely "b" rovásjellel, a világközéppel azonosított Bél fiúisten szimbólumával megegyezik, amelyet felülnézeti világmodellekbelsejében látunk megjelenni. Mivel az ég madarai mit sem törődnek a cserepekre írt rovásjelekkel, arra gondolhatunk, hogy készítői a magyarok rovásírást ismerő Istenének szánták őket. Ez az esőverte, égre néző minta – ellentétben a többivel – nem domború, hanem belemélyed az agyagba s ezért az árok alja esőben vagy hóolvadáskor megtelhetett vízzel. Ennek ellenére nem fagyott szét és jó állapotban maradt meg.
A kúpcserepeket szokásosan egy vagy több hullámvonallal díszítették, de van zöldmázas kivitelű és néhány madárszoborral díszített is. Egy ilyen agyagmadár töredékeit őrzi Balogh István Péter festőművész, egy másik elveszett madaras cserépről pedig beszámoltak a szomszédok. E madarak talán az egykori "rigászat" fénykorában kerültek a veleméri házak ormaira. A századforduló és a második világháború között Budapesten jó pénzt adtak a rigókért s az őrségi erdőkben egy ügyes ember naponta akár száz darabot is megfoghatott közülük. Ehhez egy magányos fa csúcsára, fából faragott és kifestett madarat erősítettek, alá pedig – kalitkában – egy csalimadarat tettek. A csalimadár hangja a fára csalta a többi rigót, akik az enyvvel bekent ágakra ragadván végül a városi otthonok kalitkáiba kerültek.
Vannak felirattal ellátott cserepek is. A nehezen olvasható, alig látható és gyakran tükörképszerű feliratos cserepek némelyikét aligha készítették az utókornak. Inkább arra gondolhatunk, hogy a sindüvetők ezzel tették vidámabbá a munkát. Azaz a feliratot nem az örökkévalóságnak szánták, hanem a pillanatnak. Erről (és a feszített munkatempóról) árulkodik e feliratok igénytelen külalakja, odavetettsége is. A megmaradás lehetősége azonban a leírt szavaknak – mint például: "Három kislány markot szed" – a pillanatnyi súlyát is fokozta.
Vannak monogramos és számokat tartalmazó cserepek is. Az előbbiek áruvédjegyként, a számosak pedig számolócédulaként (a napi termelési adat nyilvántartására) szolgálhattak. Más esetekben azonban (s a kifejezetten szép és gondos kivitelezés is ezt támasztja alá) az alkotó és a nagy munka emlékét örökítették meg egy-egy rajzos cseréppel. Nyilván a házban lakó későbbi generációknak, a leszármazottaknak szánva. Ennek megfelelően az A. J. monogram néhai Antal János pajtájáról, Tóth Sándor neve pedig a Tóth ház pajtájáról került elő. Tóth Sándor fazekasra Velemér mai lakói már alig emlékeznek, az emlékezet felfrissítését e feliratos cserép tette lehetővé. Egy gödörházi adatközlő említette, hogy a Tóth házban valamikor egy fazekas élt. Vass Sándorné pedig, kedves szomszédasszonyom még emlékezett rá, hogy gyermekkorában az édesanyja említett egy néhai "öreg gerencsér" -t, aki a szomszédban lakott. Ő (Tóth Sándor) készíthette a megmaradt sindük többségét.
A sindük készítése
A házépítő családok a tóka helyén ásott agyagból kiégették maguknak a téglákat és a cserepeket, de néha eladásra is termeltek.
A padláson talált cserépkészítő sablon és az elbeszélések alapján a technológia a következő volt. Egy sindü nagyságú deszkát fémszalaggal szegélyeztek olyan módon, hogy a fémszalag pereme magasabban álljon, mint a deszka lapja. E lapra aztán kevés homokot szórtak, majd agyagot tettek bele. Ha a homokba rajzoltak valamit, akkor annak a negatívja megjelent a cserépen is.
A mintába préselt nyers agyaglemezt a sablonból az udvaron egy szintén homokozott felületre borították száradni, majd kiégették. Az egyenetlen száradás miatt a nyers cserép közepe felpúposodhatott, ez ellen a szélek alátámasztásával (a cserép szélének a szomszéd cserépre rakásával) védekeztek. A jelek szerint száradás közben néhány tyúk, macska vagy kutya is végigsétált a képlékeny agyaglemezeken.
A cserepek rajzolatait bemélyíthették a sablon fájába is – ilyen mintás sablon azonban nem került elő. A rajzos cserepek előállítása esetenként sokkal egyszerűbb is lehetett. Az ismétlődő homokszórás során ugyanis a nedves homok olyan vastaggá vált a deszka felületén, hogy abba a kéz ujjaival, vagy valamilyen eszközzel mintát lehetett rajzolni, amelyik néhány következő sindün is megmaradt. Más cserepeken (például a kúpcserepeken) a mintát belekarcolták a nyers cserépbe.
A rajzos sindük ősvallási szerepe
A tetőcserepeken lévő archaikus minták többsége a székely rovásjelek rokonságába tartozik, azokról pedig tudjuk, hogy kőkori ősvallási jelképekből alakultak ki. A veleméri rajzos sindük is az ember és az Isten közötti kapcsolat eszközei voltak.
Erre gondolhatunk abból is, hogy az adatközlők szerint leggyakoribb, X alakú jelet a néprajz óvó-védő jelként tartja számon. E célt szolgálhatta a tetőn – s aligha tehette volna meg ezt, ha nem az égiekhez címezték volna az ábráját. A székely rovásírásban ez az X alakú jel a „b” hang jelölésére szolgál, korábban Bél fiúisten jelképe volt. Hozzá szól a jelével ellátott tetőcserép.
Néhai Kolossa Elek, kedves veleméri szomszédom néhány évvel ezelőtt még elmesélte nekem azt, amit 1944-ben gyermekfejjel hallott két öreg veleméritől. Ezek akkor az 1928-as viharról beszélgettek, ami igen nagy pusztítást végzett a környék falvaiban. Egyikük, Antal József, azt mondta, hogy az ő tetőit e hatalmas vihar azért kímélte meg, mert a cserepeire az „Isten valamicsodája” van rajzolva. A vihar nagyságára és a népi emlékezetre jellemző, hogy az 1990-es évek végén tartott muravidéki (szlovéniai) előadásaim egyikén egy fiatal tanítónő elmesélte, hogy a nagyapja sokszor említette neki ezt az 1928-as vihart, amely után a padláson tárolt gabonát az udvarról kellett összeseperniük. A hasonló élmények generációkat erősíthettek meg abban a hitükben, hogy a sindükre érdemes rárajzolni az óvó-védő jeleket.
A 1. ábrán látható rajzos sindüt az Antal-porta pajtájának romjai között találtam, ahol ez a minta – amennyire meg tudtam állapítani – összesen négy példányon szerepelt. Az adatközlőim említették, hogy a jeles cserepek elhelyezésének kötött rendje volt – de már nem tudták ezt a rendet leírni. Ha a pajta romjai között talált jeles cserepeket jól mértem fel, akkor lehetséges, hogy a négy rajzos sindü a pajta négy sarkán látta el a feladatát. Mivel másfajta jeles cserép nem volt a hatalmas pajtatetőn, ez a minta lehetett az, amelyikről 1944-ben a gazdájuk beszélt. Az égigérő fát ábrázolja, amelynek a tetején a hettita hieroglif írás „isten” szójele látható. Ugyanez a jel a székely rovásírás „us” (ős) szójelével is azonos. Berze Nagy János népmesekutató szerint a magyar nép az égigérő fával azonosítja az Istent, s ezt a felismerését a veleméri sindü igazolja. Az égigérő fa az égboltot támasztja alá, megakadályozva ezzel a világ pusztulását – ami megmagyarázza a fa kiemelt tiszteletét.
A pajtán vagy 50 évig nem javították a héjalást, s a folyamatos beázástól lassan elkorhadó gerendák egy csendes eső hatására megadták magukat az enyészetnek, és az épület némi recsegés-ropogás közepette összedőlt. Tanúsítva, hogy a legkitűnőbb jelképek is csak segíthetik, de nem pótolják a gazda szemét és munkáját.
A múzeum tevékenységét az Írástörténeti Kutatóintézet baráti köre és a Nap Fiai alapítvány (címe: 1121 Bp., Irhás árok 56., adószáma: 19670694-1-43) támogatja a személyi jövedelemadónak az OTP-nél vezetett 11712004-20119296 számú számlánkra befizetett 1%-ából. Az alapítvány 2010-ben Varga Géza: „Így írtok ti magyar őstörténetet” c. kötetének kiadását 100 000 Ft-tal, a szentgyörgyvölgyi tehénszobor múzeumi másolatának elkészítését pedig 60 000 Ft-tal támogatta.